Harmsziádák

Hogyan készül a kenyér?

Nyakunkon a Péter-Pál, a szakértők rekordterméssel kecsegtetnek, kezdetét veszi a búza betakarításának szent ünnepe.
Az aratóknál, a part alatt személyes elbeszélgetésre kerül sor a varjak közt, egy baráti kölcsön visszafizetésével kapcsolatban.
Hangos szavak, károgás, mentegetőzés, ígéretek, fenyegetőzés, szárnylobogtatás, később, munka után, a nagymelegben, békülékeny sörözés a sarki kisközért előtti lépcsőfokra telepedve.
A fuvaros, egy kövér bolha, a zötyögős földúton végig a sofőrre zúdítja minden házastársi panaszát, részegen átkozódik, fogadkozik, végül felteszi tétova kérdéseit.
A sofőr, aki a középen kókadó, hullafáradt rakodófiúval egész nap némán emelte, hordta és pakolta a zsákokat, most rezzenéstelen arccal bólogat.
A malomban? A malomban az irodába lépve egy frissen kiszült cirmos a szaporulatra hivatkozva fizetésemelést emleget, mire a tehén, a főpék nem is a bajszát emeli meg, csupán ritkás szempillája rezdülésével mutatja, merre vannak a kemencék, s még utána süti, hogy Ibolya, megint nincs rendesen felmosva a padló.
A termelés folytatódik.
A hangya a padlórepedésben illatolja a párálló kenyérgőzt.
A medve vár.
A medve az asztalnál ülve türelmetlenül várja a friss, barnára sült cipót.
Hát így kerül manapság az asztalra kenyér.
Illesse dicséret a kétkezi dolgozót!
Jó étvágyat kívánunk!

Három unalmas férfi

Hol van, ahol nincs, él itt a közelben, a tiszteletre méltó Magyar Köztársaság keleti határaitól jobbra, vagy háromszázötven kilométernyi távolságra, a Fogarasi-ha­va­sok vonalain egy fickó, Dan Petrescu, huszonnégy éves, óhitű villanyszerelő. Ő, mondjuk, valamilyen. Most azt hagyjuk, hogy milyen. Ne részletezzük. Ki se tudjuk mondani. Hogy bánik a családjával, meg minden. Távoltartási végzést kapott a marosvásárhelyi prefektúrától. Ő a világ legunalmasabb embere.
Nála semmivel sem érdekesebb, a tőle hatezerháromszáz kilométerre, délkeletre lévő, a forradalmi Venezuela végeláthatatlanul hullámzó pampáinak ölén megbúvó városka, Oviento lakója, a harminckilenc éves Juan Echeveria, híres gauchók sarja. Nem kedveli a portugálokat, a németeket és a zsidókat. Régebben fa­­sisz­tá­nak vallotta magát, most inkább kommunista-anarchoszindikalistának. Egyre jobban érdekli a sportfogadás és az amerikai fociliga. Rendszeresen gyón és áldoz. Kétszer elvált, két kisfiú édesapja. „Én már csak nősülök, de nem házasodom” – szokta kacsintva mondogatni a billiárdasztalnál. Egy perui bankban vész esetére tar­togat háromezer-háromszázötven dollárt.
Tőle négyszázötvenegy kilométerre létezik a szél simogatta Farmer-szigeteki, ta­valy özvegységre jutott don Q, aki miután reggelente négykor kel, megmosdik, beretválkozik, zsebtükör előtt szükség esetén rozsdás körömollóval kivágja az orrszőrt, a világítótorony felé nekiveselkedik a sziklás domboldalnak a birkáihoz. Nem törődik a robbanómotor erejével cserzett arcába fúródó fagyos óceáni permettel. Fiatal korában a tévéközvetítések hatására a torreádori karrier iránt mutatott közepes érdeklődést.
„Nem jó a férfinak egyedül” – gondolja hegymenetben. Lefelé már minden egy­szerűbb. Alkalmasint szarvasmarhák nyúzásánál is adódik számára valami mocs­­kos, nemszeretem meló. Egyszer, jobb dolga nem lévén, bevarrta magát egy ilyen bika frissen iszamós bőrébe, de mikor előmászott, senki nem nevetett.
Nos, ők hárman a legunalmasabb férfiak a világon.

Vau-vau

Eigard Johansdóttir izlandi születésű dán alattvaló egy kedvező szociális intézkedéscsomag csábításának engedve váltott hazát, és lett villamosvezető Oslo északnyugati külkerületében.
Eigről tudni kell, hogy amúgy pszichésen rendben van, de gyerekkorától szerette magát kis, loboncos magyar pulinak képzelni. Ez volt ám az igazi, bárányfelhők alatt, domboldalban alábukfencezni, pucér fenekét himbálva futkározni, ugatni, más kutyákkal szórakozni.
Jó. Idáig rendben van.
Odakint lesz neki egy mennyasszonya, Ingrid, valutapénztáros. Ez is helyeselhető.
Több ízben ellátogat Magyarországra, hogy az ottani tenyésztőktől kicsit megtanulja a különös hangzású nyelvet. Oda-vissza többször is átsétált a hortobágyi kilenclyukú hídon. Vázlatosan megismerkedett Petőfi Sándor költészetével. Szu­per, üdvözlendő teljesítmény!
Néha a grünerløkkai megállókban a tréfa kedvéért hibátlan magyarsággal szólalt meg: „Végállomás, leszállás!” – „Kérem, adják át helyüket az időseknek és a kis­­mamáknak!”
Olykor Adyt is szavalt, vagy Cseh Tamást dúdolt a gégemikrofonba.
Egy váratlan munkahelyi ellenőrzés eredményeként felülvizsgálták mentális al­kal­masságát.
A lenhajú, darázsderekú, üdvözítő dekoltázsú, kissé szabálytalan arcú pszichiáternő a háromnegyed éves csoportterápián sikeresen kigyógyította Eigardot ebből a magyar dologból. Azért, ha senki nem látja, még ma is szívesen lehengergőzik lankásabb füves domboldalakon, és azt mondja, hrrrrr, vau-vau, szia.
Minden utas szereti, a főnökei elégedettek, jól keres.
Egyenrangú tagja a társadalomnak.

Debrecenke

A hírportálok politikai hovatartozástól függetlenül egyöntetűen ünnepelték azt a váratlan, örömteli eseményt, hogy a bájos alföldi település, Debrecen, egészséges új­szülöttnek adott életet. Minden jó, ha jól kezdődik. A kislány méretarányosan fejlett, folyton mosolyog, parányi terei, utcái takarosak, nagyítóüveggel minden ka­pun ol­vasható a kiszögezett bádoglemez: Tiszta udvar, rendes ház! És: A kutya harap!
Debrecenke a négyes főút Nyíregyháza felé vivő kiágazásánál jött a világra. Nagytemploma, kollégiuma, állomása szakasztott az anyja, a parkerdő is cuki a zab­szemnyi csónakázó tó fölött húzódó hidacskával. Az alapos szemlélőnek vasárnap délelőtt föltűnik a miniatűr Arany Bika fagyizó előtt tolongó, fizetőképes, li­li­puti méretű sokaság, amit az anyaváros is megirigyelhet. Derűs nyári reggeleken a gyufásdoboznyi 1-es villamos vesz utat a fürdő, a viharvert állatkert és a Pálma Presszó irányába, ahol már sokan, sokfélék berúgtak. Csak úgy röpülnek a kerekek a vidáman csillogó síneken. Emitt az ügyészség metálszürke gránitmonstruma, mely apró ügyekben, kabátlopásokban ítélkezik, az igazság szikráját alaposan kiismerve. Vagy, hogy egy-két cíviske a kocsma előtt hirtelen felindulásból kisbaltával agyonveri a feleségét.
Amott éppen a mákszemnyi polgi tart fontos beszédet az összegyűlt híveinek.
Arasznyival északra, túl a vasúti síneken ott a Zsibi, közvetlen mellette a kor­sze­rűen lebetonozott állatvásártér, kiscsikókkal, birgékkel, pulykapipikkel.
Türelmes megfigyelő önmaga mikroszkopikus megfelelőjére is rálelhet, amint aj­kát harapdálva fut, lohol, hogy célját utolérje, könyörög, térden állva esküdözik, tantrikus szeretőhöz, pszichológushoz rohan, esti órán pofonokkal neveli a gyereket.
A sugaras jövőbe tekintve máris sokan rebesgetik, ha Debrecenke szépen felcseperedik, eléri azt a kort, lesz elég hely kint, a Böszörményi út végén, a Hor­to­bágy felé szaporodhat, indázhat tovább a csodás família!

Kája

Közlekedési balesetben elhunyt nagyanyám, özv. Marinka Józsefné egyetlen örököseként a gyászfeladatokat végezve az állami közjegyző egy összehajtogatott iratanyagot is átnyújtott, mely cukorspárgával volt átkötve. Otthon kihajtogattam a pa­pírt, ez állt rajta:
Ha nem jön vissza a normális eszem, akkor megint énekelni fogok a buszon, és táncolni a villamoson. Ha az utcára löknek, futok a járdán a házak között, ahogy bírok, csapódom a falaknak vagy a szembe jövő embereknek. Akaratlanul föl­tű­nést keltek, ablakba, rácsba verem az arcom, összekarcolom magam, csurom vér le­szek. Nekimegyek a parkoló autóknak, kapaszkodom, a legnagyobb forgalomban vakon vágok át a zebrán. A túloldalon a hajnali kukákat rugdosom, borogatom, kirakaton dobolok, mint egy hippi vagány. Ha én így maradok, görbe utakra visz a lélek, sírok nyilvános helyeken.
Záros határidőn belül észre kell térnem. Nagyon meg vagyok ijedve.
El kéne hinnem, amit magam körül látok, a másik valóság nem létezik.
Van egy új szín, amit én találtam ki, a kája. Úgy írnám le, hogy méregerős, szem­kápráztató, csípős fehér. Nem akarom, hogy ez a szín létezzen! Ha mégis megbolondulok, ez a szín örökké létezni fog, és minden kája színű lesz.
De nincs, aki segítsen.
A dolgok lassan elhalványulnak, már a tűz sem éget. Bolha béget, kakadu si­rán­kozik.
Kája-kája-kája.

Sakkharmszi

Az 1972-es reykjavíki, tizenegyedik Sakk Világbajnokságon, a mindent eldöntő par­­tiban Bobby Fischer, egy hosszasan előkészített, alávaló trükkel bemattolta Bo­risz Szpasszkij Nemzetközi Nagymestert, és a hosszú évek óta fennálló szovjet he­gemóniát megtörve, 11,5–8,5-es játszmaaránnyal elnyerte a kupát. A visszafojtott fe­szültség egyszerre felrobbant, hangzavar, tolongás támadt, az újságírók fényképeket villantottak, mindent összeborogattak, aztán lassan kiürült a Laugardalshöll Aré­na és a villanyt leoltották.
A táblán csak a fehér király és egy sötét gyalog árválkodott – a matt romjai, egymás mellett.
Na, elindultak. Ahol rájuk esteledett, azon a mezőn aludtak, de álmaikban is csak mentek, mendegéltek. Hatalmas távlatokat jártak be a kockás glóbuszon.
Az idő közepére érve borús tartalmak szabadultak a király elméjére. Unat­kozott.
Mennyivel jobb volna, ha egy értelmiségivel vándorolna, egy futóval, vagy hu­szárral osztaná meg magányát. Ez az együgyű paraszt csak annyit tud, hogy igenis fe­lség, ahogy parancsolod sólyommadaram. Igaz a szólás, gondolta, hogy a pokol a másik ember. Este a tűznél a királynőre gondolt, aki végig a maga kedvére élt, és kalandozott a táblán. „Ő talán vadászna nekem parittyával túzokot, simogatná és lehelné hideg hajnalokon a térdemet? – okoskodott. – Vinné-e a tarisznyámat? Dé­delgetne, babusgatna?”
Semmi sincs ok nélkül, de a végső okot nem ismerhetjük. Olyan jónak kell lennem, hogy ne sajnáljam magam balsorsomért. Csak az önérzet megmaradjon, és a hu­mor, a lélek utolsó szikrája.
A gyalog másként gondolkodott. Nyakába kapta a legnagyobb ördögöt, a hiú despotát. Volt vele elfoglaltság bőven. Az örök hajcsárt. Elviselte, hogy a vénember valamiért Sanchónak nevezte el.
„Minek sopánkodni, örülök, hogy a mai napon is élhetek – gondolta. – Viszem a hátamon, amíg bírom. Szeretni kötelesség.”
Ezután még számtalan kalandot éltek át.
Másnap reggel a török hátterű Aysha Göçöklü, nyugdíjazás előtt álló takarítónő a fal tövében talált rájuk, gyorsan betette őket egy szép fadobozba, aztán elkezdte fel­mosni a padlót.

(Megjelentek az Alföld 2019. februári számában.)

Borítókép forrása/source of cover: Pexels.com